PACIKISOKOS

Lótenyésztők lapja

lovasmod_ember.jpg

A lovak látása

A lónak, mint zsákmányállatnak lehető legszélesebb területet kell átlátnia, hogy a veszélyeket minden irányból észlelhesse. Legelés közben csupán a fej kis fordításával egész környezetét belátja. A szemek a fej két oldalán helyezkednek el, így látótere igen széles, de csak a közvetlenül előtte levő V alakú mezőt látja mindkét szemével, csak itt képes felmérni a távolságot. Az oldalsó területeket egy szemmel látja, itt nem lát élesen, de a legapróbb mozgásokat is érzékeli.

A Ló látása


Ezért ijednek meg könnyen a lovak, ha valami hirtelen megmozdul a környezetükben. Látják a mozgást, de nem tudják, mi az és milyen messze van. Ezért, ha tehetik, feléje fordulnak és mindkét szemmel megvizsgálják.
Az ember képes a közeli és a távoli tárgyakat is élesen látni, mert szemmozgató izmai a szemlencse görbületét megváltoztatják, ezáltal a szem belsejébe lépő fény mindig éles képet rajzol az ideghártyára. A ló esetében ez kevésbé lehetséges, mert szemmozgató izmai nem elég fejlettek. Ezt a hátrányt a természet úgy egyenlítette ki, hogy az ideghártya távolsága a lencsétől nem mindenhol egyforma, a ló fejének felemelésével vagy leengedésével képes a fénysugarakat az ideghártya más-más pontjára irányítani, ezáltal a kép élességét változtatni. Minél távolabbi tárgyat néz a ló, annál magasabbra kell emelnie a fejét. Fontos tehát, hogy a biztonságérzet eléréséhez nélkülözhetetlen tiszta látás elérése feltételezi a fej és a nyak szabad mozgását! Ez az egyik oka annak, hogy a ló néha kimondottan harcol a fejéért. A másik, hogy a túlzott mozgáskorlátozás pánikba hajszolja a lovat.


Úgy tűnik, legjobban a sárgát, narancssárgát és pirosat látják, de meg tudják különböztetni a zöldet is, a kékkel azonban már problémáik vannak. A lovak hasonlókép¬pen látnak, mint a színvak emberek, vagyis nehezen tudják megkülönböztetni egymástól a piros és zöld színt, valamint, hogy sok mindent többé vagy kevésbé kéknek, sárgának vagy szürkének látnak.

3 : Két szemmel látott tér

4 : Egy szemmel látott terület

W: Holttér

Minden emlősnél két fajta fényelnyelő receptor van: pálcika alakú és csapsejtek. A vékony, rendkívül érzékeny pálcikák a világosság és sötétség érzékeléséért felelősek, és ezért mindenekelőtt szürkületben, illetve éjszaka aktív állatoknál fordulnak elő nagy számban. A lovaknak becslés alapján 20-szor annyi pálcika alakú, mint csapsejtje van, így sötétben sokkal jobban látnak, mint az ember, sőt, egy, az ideghártya mögötti fényvisszaverő réteg segítségével szinte olyan jól, mint a baglyok. Viszont a ló szeme nehezebben alkalmazkodik a fény és árnyék gyors váltakozásához. Ez az oka annak, hogy sok ló húzódozik attól, hogy sötét pótkocsiba vagy helyiségbe menjen.


A színlátáshoz mindenesetre a kisebb számban jelenlévő csap¬sejtek fontosabbak. Kék, piros vagy zöld fényt nyelnek el, és ez alapján kék, piros és zöld csapok¬ra osztották fel őket. Minél több csaptípusa és látófestéke van egy állatnak, annál szélesebb a spekt¬ruma a befogott fénynek. Az ember és az emberszabású majmok rendelkeznek mindhárom csaptípussal, ezért őket trichromát látásúaknak nevezik. Több színárnyalatot meg tudnak különböztetni, mint a dikromát ló. A lovaknak a kutyákhoz és más emlősökhöz hasonlóan csak két csaptípusuk van.

Ember és állat kommunikációja


Az ember társas lény, s mai fejlettségének elérésében, illetve ahogy sokan (bár részben tévesen) megfogalmazzák, az "állatvilágból való kiemelkedésében" a kommunikációnak rendkívül jelentős szerepe volt. Régebben - eltekintve a népmesei "állatok nyelvétől" - úgy véltük, hogy a kommunikáció képessége az ember egyedi tulajdonsága, s pontosan ez különbözteti meg őt az állatoktól. A különböző állatfajok megfigyelésének, a viselkedéskutatásnak köszönhetően ma már tudjuk, hogy valamilyen módon minden élőlény kommunikál a környezetével, s ezen belül is kiemelten, valamilyen saját nyelvezeten "beszélget" fajtatársaival.


Az ilyen állati kommunikáció megfigyelése is rendkívül érdekes következtetések levonására adhat alkalmat, még érdekesebb azonban az a mód, ahogy az azonos élőhelyeken osztozó különböző fajtákhoz tartozó állatok kialakították a fajtaközi kommunikációs jelzésrendszerüket. Az afrikai szavannán legelésző zebracsorda képes megállapítani a közelében tartózkodó ragadozókról, hogy azok éhesek-e, avagy jóllakottak, s ha éhesek, vajon őket választja-e ki, vagy más zsákmányállat áll érdeklődése homlokterében. Ebben az esetben természetesen nincs szó arról, hogy mondjuk az oroszlánok ezt az információt meg akarnák osztani a zebrákkal - önkéntelenül is elárulják azonban viselkedésükkel, gesztusaikkal.

Ennél is érdekesebb a domesztikált állatok kommunikációja. Alapvetően most is arról van szó, hogy az azonos életteret megosztó állatok - részben saját érdekükben - megtanulják egymás nyelvét, beleértve az emberét is. Természetesen arról szó sincs, hogy háziállataink elvont gondolkodásra lennének képesek, és megértenék ilyen jellegű közléseinket, igenis megértik azonban a rájuk vonatkozó, vagy számukra információtartalommal bíró jelzéseinket. Az emberrel folytatott kommunikációban különösen kitűnnek a vadon is közösségekben, társadalmakban élő állatok, például a kutya, és a ló. Ennek oka egyrészt az, hogy eleve értelmes lények, másrészt kettőjüket évszázadokon keresztül használta az ember munkatársként, így a velük folytatott kommunikáció fontosabb volt, mint a többi háziállat esetén.

Vizsgáljuk meg kicsit közelebbről ezen állatok, és az ember között kialakult kommunikációs sémákat. Felismerve azt a tényt, hogy mindkét állat alapjában véve közösségi lény, s mindkettőnek van a fajtáján belül használt saját nyelve, első gondolatunk az lehet, hogy az ember, mint felsőbbrendű kommunikációra képes teremtmény, egyszerűen megtanulta ezen állatok saját, nyilván egyszerűbb nyelvét. Erről azonban szó sincs! Valójában az lenne a meglepő, ha így lenne. Miért is van szükség ugyanis a fajtán, a közösségen belüli kommunikációra? Tulajdonképpen azért, hogy minél kevesebb, az egyedek erőforrásait feleslegesen raboló torzsalkodásra, még kevésbé esetleg halálos küzdelemre legyen szükség, s mégis érvényesüljön az élővilág alapvető működésében világosan felismerhető darwini rendező elv, a szelekció, melyet röviden úgy fogalmazhatunk meg, hogy a legéletrevalóbb, a körülményekhez legjobban alkalmazkodó egyednek kell továbbörökítenie génjeit. Az emberrel folytatott kommunikációnak azonban alapvetően más célja van, így más közlésekre, más jellegű információk átadására van szükség.

Ezek után nyilván az a megállapítás sem meglepő, hogy a kommunikáció érvényes jelzésrendszere függ attól, hogy az ember mire használja az állatot. Másként kommunikál a juhász a terelőkutyával, mint a rendőr az őrző-védő kutyával, más jelzéseket adunk a hátaslónak, mint az igásnak, stb. Az ember közlésére az állatok természetesen valamilyen módon reagálnak. Kijelenthetjük, hogy az ember annál hatékonyabban képes az állatot az adott szerepben használni, minél jobban odafigyel az állat jelzéseire, viszontválaszaira. Az állat sem bújhat ki ugyanis a bőréből, és nem képes levetkezni a saját fajára jellemző közlésrendszerét, amellyel elárulja hangulatát, érzéseit, s amely lehetővé teszi jövőbeni cselekedeteinek rövid távú előrejelzését is.

Amennyiben valaki az ember és az állat közötti kommunikációt tranzitívként képzeli el, súlyosan téved. Bármilyen kitűnően megtanulja valaki a lovagláshoz szükséges, úgynevezett "segítségek" nyelvét, s bármilyen egyértelműen is képes ezek segítségével közölni a lóval a saját akaratát, ez önmagában kevés. A ló ugyanis független, érző lény, akinek saját akarata, és bizonyos fokú döntési szabadsága van. Valójában a maga fél-másfél tonnájával, sokkal fejlettebb izomzatával, gyorsabb reflexeivel bármikor könnyedén legyőzhetné az embert. Tulajdonképpen kisebbfajta csodának is tekinthetjük, hogy ennek ellenére mennyire könnyedén hajlandó alávetni magát az ember akaratának, mennyire könnyen fogadja el az embert urának és parancsolójának.

Természetesen megvan ennek is a magyarázata. A ló alapvetően zsákmányállat, amely táplálkozás közben (lévén le kell hajtania a fejét, s így nem tudja kémlelni környezetét) általában védtelenebb. Éppen ezért szerveződött csordákba, ezért alakította ki a közösséget - sokuk közül mindig van, aki éppen figyel, miközben a többi legel. Közösség esetén azonban óhatatlanul ki kell alakulnia egyfajta hierarchiának; minden társas lény esetén megfigyelhetjük, hogy vannak domináns egyedek, és vannak alávetettek. A legtöbbször bonyolult alárendeltségi viszonyokat láthatunk. Számos fajta esetén, így a lónál is, a magasabb rang, különösen a vezéri rang azonban felelősséggel, tehát nagyobb stresszel is jár. Ezt a felelősséget ezért a ló nagyon is szívesen átruházza másra, például az emberre is.

A felelősség ilyetén átruházása alapvetően bizalmi kérdés. A ló bizalmát viszonylag könnyű elnyerni - az egyszer eljátszott bizalmat azonban szinte lehetetlen visszaszerezni. A lovasnak saját érdekében minél pontosabban meg kell ismernie lovát, és minél folyékonyabban kell beszélnie a nyelvét. Az ember és a ló együttműködése során tehát a kommunikációnak interaktívnak kell lennie. Ezt az állítást akár általánosíthatjuk is, amely bármely állatokkal végzett tevékenység esetén igaz marad.

Vizsgáljuk most meg, hogy a lovas és a ló között milyen módszerek segítségével zajlik a kommunikáció. A lovas alapvetően mozdulatokkal, érintéssel, testsúlyával, kisebb mértékben vezényszavakkal irányítja a lovát. A ló rendkívül értelmes állat, és ezen jelzéseket külön-külön is képes megérteni. A legtöbbször azonban egyszerre több jelzést adunk a lónak, aki az egymást megerősítő jelzésekből sokkal gyorsabban és sokkal pontosabban érti meg a parancsot, mintha csak egyiküket adtuk volna. Természetesen össze is zavarhatjuk a lovat, ha több, egymásnak ellentmondó utasítást adunk neki. A ló erre úgy reagál, hogy sokkal tétovábban hajtja végre ezek valamelyikét, leginkább az általa legkényelmesebbnek vélt műveletet.

A ló kommunikációja alapvetően testtartásból, illetve bizonyos egyszerű mozgásokból áll. A lovasok ezt például úgy fogalmazzák meg, hogy "átadja a hátát", vagy "hattyúnyaka van" - mindkettő biztos jele annak, hogy a ló elfogadja lovasát, és igyekszik végrehajtani az utasításait. A ló füle is rendkívül fontos információforrás. Ha lesunyja a fülét, akkor támadásra készül, vagy fenyegetve érzi magát - de mindenképpen valamilyen erőszakos cselekedetre kell felkészülnünk. Ha fülei tartósan előre állnak, akkor valószínűleg nem figyel a lovasára, esetleg készül valamire - ilyenkor a lovas jobban teszi, ha különösen odafigyel. Ha a ló egyik füle nagyjából a lovas felé fordul, a másik füle pedig erre-arra fordul (időnként felcserélve a két fül szerepét), akkor a ló elfogadja lovasát, és figyel rá. A lovas ezt elő tudja segíteni azzal, hogy beszél a lóhoz, vagy más módon fenntartja a figyelmét. Tulajdonképpen mindegy, hogy mit mond - a lényeg itt az intonáció, amellyel közölhetjük hátasunkkal érzéseinket, véleményünket - nyugtathatjuk, büntethetjük, figyelmeztethetjük őt egyaránt.

Míg az ember akár vezényszavakkal, akár csak a hangulatot közvetítő vagy felidézni szándékozó beszéddel is kommunikál, addig a ló viszonylag ritkán ad ki hangot az emberrel folytatott kommunikációja során. Előfordul persze, hogy felnyerít - ez azonban a legtöbbször más lovaknak szóló jelzés. Ember esetén a "röhögés" nevű hangot adhatja ki kifejezett jelzési célzattal, legtöbbször megelégedettségét, vagy egy jól sikerült tréfa feletti örömét mutatva így ki. Ez a tréfa időnként meglehetősen "goromba" is lehet - jaj azonban annak az embernek, aki ilyenkor megbünteti a lovat! Valószínűleg hosszú időre, talán örökre elveszíti vele a bizalmát. A ló ilyen értelemben ráadásul hosszú emlékezetű, és meglehetősen bosszúálló teremtés is. Képes a 10 éve nem látott embert is felismerni, és törleszteni neki a múltbeli sérelmekért.

A ló által adott hangjelzések hiánya is magyarázható azzal, hogy ő alapvetően zsákmányállat, így nem célszerű túlságosan felhívnia magára a figyelmet. Egy ragadozó esetén más a helyzet, hiszen azok - például hajtás közben - sokkal gyakrabban adnak ki hangot. Valóban, ha megvizsgáljuk a szintén háziasított kutya jelzésrendszerét, sokkal több hangjelzést találhatunk benne - méghozzá olyan hangjelzéseket, amelyeket a kutya kifejezetten az emberrel való kommunikációhoz fejlesztett ki.

A ló és lovasa közötti kommunikáció fenti leírása természetesen a már betanított, szakszóval belovagolt lovak, és gyakorlott lovasok esetén igaz. Megfigyelhető, hogy azok a belovagolt lovak, akiket kezdő lovasok betanítására használnak, sokkal kevésbé hajtják végre a lovas bizonyos utasításait. Egyes kezdőkre jellemző, hogy állandóan belekapnak a szárba - a ló számára ez a megállásra felszólító egyik jelzés. A kezdők által gyakran lovagolt ló azonban csak akkor veszi ezt megállító jelzésnek, ha más segítségek is erősítik a hatását, illetve ha különösen egyértelmű a jelzés (nagyon erősen húzzák a szárat).

A lovaglásnak megvan a maga saját, kialakult nyelve - azonban minden ember a csak reá jellemző "akcentussal" beszéli azt. Bármely ló képes a lovas saját jelzésrendszerét gyorsan megtanulni, és az egyes lovasok között különbséget tenni. Ennek természetesen vannak korlátai. Ha egy lovat rászoktatunk arra, hogy a "csibész" felkiáltásra ugorjék be vágtába, akkor egy gyanútlan lovassal a hátán is megteheti ezt, ha egy általa parancsadóként elfogadott személy kiadja neki ezt a vezényszót. Mindenképpen megfigyelhető azonban, hogy ló és lovasa között akkor a leghatékonyabb a kommunikáció, ha a lovat más nem lovagolja, a lovasa viszont sok időt tölt el vele együtt. Az együtt töltött idő nem feltétlenül jelenti azt, hogy állandóan lovagolni kell a lovat, sőt! A ló számára egy alapos lekefélés, esetleg lecsutakolás sokkal többet jelent, mint akárhány órai együttdolgozás (lovaglás). A lényeg az, hogy a lovas minél többet foglalkozzék a lóval - ez is része ugyanis a kettejük közötti kommunikációnak, és tovább erősíti a feltétlenül szükséges bizalmat.

Még érdekesebb a még be nem lovagolt lovak betanítása, amit - a dolog természetéből adódóan - csak gyakorlott, és ilyen téren tapasztalatokkal rendelkező lovas végezhet. Gondoljunk arra, hogy a ló, mint zsákmányállat, feltétlen meg kell bízzék abban, akit a hátára enged. A ló ugyanis ekkor már nem képes hatékonyan védekezni, de elfutni sem. Régen "betörték" a lovakat - mint a szó is mutatja, tulajdonképpen megtörték ellenállását, rákényszerítették a lovas elfogadására. Ma már sokkal jobb módszer áll ehhez rendelkezésünkre - s ezt a módszert a lovak társadalmának alapos megismerése, a ló saját fajtársaival folytatott kommunikációjának megfigyelése adta a kezünkbe.

Alapvetően most is a ló bizalmának elnyeréséről van szó. Ehhez - bármilyen meglepő is - először fenyegetnünk kell a lovat. Az ember erre alkalmas - fülünk állandóan lelapul, a ló számára "lesunyt fülűek" vagyunk, ami az ő nyelvén azt jelenti, hogy erőszakos cselekedetre készülünk. Ez hangsúlyozható azzal, hogy állandóan teljes testünkkel felé fordulunk, és fenntartjuk vele a szemkontaktust. Amennyiben egy ló helytelenül viselkedik a ménesben, a domináns egyed elsőként kiűzi onnan, majd pontosan a fenti gesztuscsoporttal tartja továbbra is távol. A kiűzött ló erre azzal reagál, hogy elkezd körözni a ménes körül, egyre lejjebb ereszti az orrát, esetleg elkezd "csammogni" (rágó mozdulatokat végezni). Ezzel tulajdonképpen azt közli, "én egy békés fűevő vagyok, nem bántok senkit". (Csikóknál különösen gyakran figyelhető meg a fenti megalázkodást jelentő gesztus.) Amikor az alfa egyed - aki mindig egy kanca, a "domina" - megbékél vele, akkor megszünteti a szembenállást, oldalával fordul felé, mire a kegyelmet kapott ló visszatérhet a többiek közé.

A belovaglás előtt az azt végző embernek is alapvetően úgy kell viselkednie, mint az alfa egyednek. Ehhez olyan karámra van szükség, amely kizárja a külvilágot - a ló ugyanis társas lény, s ha senki más nincs, akkor az embert is hajlandó elfogadni társként, csak egyedül ne kelljen maradnia. Elsőként az - egyébként is bizalmatlan - ló felé kell fordulni, fenntartani vele a szemkontaktust. A ló egy idő után megalázkodik. Bizonyos idő elteltével el kell tőle fordulni, és nem is szabad őt figyelni - a ló magától odamegy az emberhez, "csatlakozik". Ez a folyamat persze nem egy-két perc alatt zajlik le, de meglepően hamar (fél/egy nap) alatt el lehet érni a csatlakozást. Ez még nem a belovaglás, legfeljebb a kezdete, de a bizalom kezdeti megszerzése, majd egyre nagyobb mértékű megerősítése után a megfelelő technikákkal, lehetőleg a pozitív megerősítés módszerével az is megkezdhető. Az így felkészített ló viszont sokkal megbízhatóbb társunk lesz, mint az erővel betört - hacsak később el nem játsszuk a bizalmát.

A fenti módszer leírása természetesen rendkívül vázlatos. Aki sikert akar elérni, annak minél gondosabban tanulmányoznia kell azt a nyelvet, amit a lovak egymás között beszélnek. Az ismerkedés kezdeti szakaszában erre azért van szükség, mert a ló még nem tanulta meg az ember nyelvét; márpedig ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamednek kell a hegyhez mennie. Még egy érdekes megfigyelésre érdemes röviden kitérni. A kérdés az, hogy bármely egészséges ember képes lehet-e a lóval folytatott kommunikációra. A válasz tulajdonképpen igen, de azzal a megszorítással, hogy azonos kommunikáció esetén is a ló az esetek nagy százalékában sokkal inkább képes alávetni magát egy férfinek, mint egy nőnek. Ennek pontos oka nem ismert. Valószínűsíthető, hogy itt is a férfiak és a nők alapvető értékrendi és viselkedési különbségéről lehet szó - a férfi azért fog inkább uralkodni a lovon, mert erre erős késztetést érez, mert eleve uralomvágyó. Nagyon sok kitűnően lovagló hölgy van, azonban őket a ló jobban partnernek tekinti, mint az azonos kvalitású férfiakat. Ettől még végrehajtja az utasításait, de viselkedésén akkor is jobban tetten érhető az időnkénti ellenszegülés, a "lázadás".

Ennyi ismeret birtokában akár meglepőnek is vehetjük, hogy más állatokkal való több évezredes együttélés után miért hittük mégis sokáig azt, hogy "az állatok nem beszélnek" - miközben sokszor, sokan kijelentették azt is, hogy "a kutyám annyira értelmes, szinte megszólal". Ennek oka az, hogy sokáig csupán a szóbeli közlést tekintettük kommunikációnak. Ma már tudjuk, hogy az emberi kommunikációnak a testbeszéd a mai napig közel felét adja, megerősítheti vagy gyengítheti a szó által hordozott információt.

Elmondhatjuk tehát, az ember a háziasított állatok legtöbbjével kialakított egy olyan közös nyelvet, amelyet valamennyire mindketten beszélnek. A hozzá legközelebb álló két lénnyel, a kutyával és a lóval különösen gazdag szókincsű nyelven kommunikál. Megfigyelhetjük azonban azt is, hogy az állatok általában jobban beszélik az adott nyelvet, mint az emberek - még akkor is, ha az utóbbiaknak gyakran van dolguk ezzel az állatcsoporttal. Ahhoz képest, hogy egy embernek mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy többé-kevésbé képes legyen beszélni, vagy legalább megérteni a lovak nyelvét, a ló sokkal gyorsabban elsajátítja az ember által rákényszerített nyelvet. Ilyen értelemben véve tehát úgy tűnik, az állatok értelmesebbek nálunk. Ez a gondolat talán eretneknek tűnik, de valószínűleg érdemes lehet eltűnődni rajta, valóban így van-e, s valóban ezt akarjuk-e.


Weblap látogatottság számláló:

Mai: 1
Tegnapi: 50
Heti: 220
Havi: 1 016
Össz.: 270 372
Oldal: Leggyakoribb kérdések
PACIKISOKOS - © 2008 - 2018 - foreverhorses.hupont.hu